6. fejezet

Sziasztok! Itt az új rész, remélem elnyeri majd a tetszéseteket! Jó olvasást!

A városban óriási dugó volt, így későn értünk a hotelhoz. Gyorsan becsekkoltunk, pontosabban az inasunk, mialatt mi az aulát bámultuk. A stílusa nem volt igazán modern, díszített, aranyozott bútorok voltak mindenütt,   a tapéta virágmintás. Már szinte teljesen elmélyültem a berendezés fürkésésében, hogy csak akkor tértem magamhoz, amikor az inas (mint később kiderült Mr. Berry) csettintett kettőt, hogy indulhatunk. 

-Mi inkább vacsizni megyünk, Bells majd megmutatja mit hova rakjon.-szólt Jeremy Mr. Berry-nek.

-Ez nem ér! Én miért maradnék ki? Én is éhes vagyok!

-Ez a büntetésed azért, amiért képes voltál reggel, a reptéren, a szemünk előtt elcsámcsogni azon az óriás, csokis-cukros meg az epres gofrin, míg minekünk béna Cini-Minis volt a reggelink.

-Rohadj meg, Jer.

-Legalább beismered, hogy igazam van. De ne légy ilyen szomorú! Ott fenn biztos van minibár, majd eszel mogyit!-próbált felvídítani.

-Mondták már, hogy te mennyire kedves vagy? -kérdezetem gúnyosan. Erre ő gúnyos mosollyal válaszolt.

megindultak balra, mi, mMr.Berry-vel pedig a lift felé. Lakosztályunk a 3.emeleten volt, a 312-313-as szobák. Amint beléptünk, egy konyha, az étkező és a nappali tárult elénk, amiból nyílt 2 hálószoba. Enyém és Becky-é lett a 312-es, amihez tartozott még egy fürdőszoba. Logikusan a másikba aludt Jeremy és Adam. Megköszöntem Mr.Berrynek a segítéget és száguldottam lefelé, az étkezőbe. Ezt az estét nem ússzák meg nélkülem.

***

A lépcsőnek indultam lift helyett, gondolván az gyorsabb, de amikor leértem a földszinte nem azon helyen találtam magam ahol számításaim szerint lennem kellet volna. kétségbeesetten elmentem a szimpatikusabb irányba. Bolyongtam még egy ideig, Mentem fel-le, jobbra-balra, míg végül egy folyosón nem találtam magam, majd egy újabb lépcsőháznak vetettem magam. Elindultam lefele, mikor lépteket hallottam. Próbáltam kevésbé kétségbeesett arcot vágni, hogy ha meglát valaki ne hidgye azt, hogy mindjárt sírfa kakadok, de a nyugodtság színlelése elvette a figyelmemet a lábaimról amik a beforduló előtti utolsó lépcsősorban megbotlott és az ember, aki éppen ott fordult volna be, reflexből elkapott, de akkora lendülettel estem el, hogy ahelyett, hogy elkapott volna, mindkettem a földre zuhantunk.

Először ő állt fel, majd nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen, de én magamtól tápászkodtam fel.

-Mondcsak, te mindig ilyen béna vagy?-szólalt meg a fiú. Barna, göndör haja volt, gyönyörű zöld szeme. Olyan 5 centivel magasabb lehetett nálam. Egyszerű, térdig érő farmert viselt, amit egy sötétkék V-nyakú pólóval párosított. Kifogástalanul nézett ki ellentétben velem.
-Mondcsak, te mindig ilyen kedves vagy? -kérdeztem vissza gúnyosan- egyébként, igen, én állandóan ilyen béna vagyok.
Erre vetett rám egy féloldalas mosolyt, miközben én elvesztem a gyönyörű, zöld szemeiben. A kínos csöndet a telefonom csörgése törte meg.
-Halló?
-Mi már visszajöttünk a szállásra, de te hol a fenébe vagy már?-hallottam meg Jeremy hangját.
-Nyugi, Jer, valahol a hotelban.
-Hát gondoltam, hogy nem kinn az utcán. Te miért mentél el egyáltalán a szállásról?
-Csak odaakartam hozzátok jönni, de...eltévedtem.
-Most aztán megleptél. Miért van az, hogy te akárhova mész, mindig eltévedsz?!
-Ilyen vagyok, oké?! Inkább azt mond meg hogy jutok vissza.
-Miért nekem kéne tudnom, hisz te tévedtél el! Menj vissza arra amerre jöttel.
-De fogalmam sincs merről jöttem! Már egy órája összevissza bolyongok itt.
-Akkor kérdezz meg valakit, hogy kísérjen el az hallba, onnan meg, gondolom vissza találsz, de siess.
-Oké, szia.
-Szia.
-Ne bámulj ilyen furán, kérlek!- rivalltam rá az idegenre.
-Hallom az eltévedésben is  ügyes vagy-nevetett rajtam
-Igen, na és?
-Van még más ilyen bájos tulajdonságod?-nevetett még mindig
-Ha-ha. Nagyon vicces. Inkább mond meg merre van a hall!
-Talán kérlekszépen-mondta, mire én megforgattam a szemem-Meg is mutatom, pont arra tartok.
Igazából csak felmentünk a lépcsőn, jobbra fordultunk, egyenesen egy folyosón és már ott is voltunk.  Innen tudtam az utat, úgyhogy már nem volt szükségem az idegen fiúra, ezért elindultam az apartmanunk irányába.
-Köszönni luxus?-szólt utánam nevetve.
-Szia!- válaszoltam, még mindig nevetett, de nem foglalkoztam vele, úgyhogy elindultam.

***

-Bella, végre!-kiabált felém Adam, de rám se pillantott, mert Jeremyvel valami lövöldözős videójátékkal játszottak a tévén.

-Helló, Bells! Hát nem szuper? Itt még ingyen x-box is van! Hát nem király?-Kiabált fellelkesülten, de a játék nagyon magas hangerője így is elnyomta a hangját.

- Szuper, de szerintem halkítsátok le, mert átjönnek a szomszédok.-fegyelmeztettem őket, mire biccentettek és Adam lehalkította. Egyébként Becky hol van?

- A szobátokban néz tévét.-mondta Adam, mire bólintottam és megindultam a szobánk felé.

***

Szótlanul leültem Becky mellé az ágyba, amivel szemben volt a TV. Az ANimal planeten valamilyen macskás műsor ment.

-Mit nézel?-kérdeztem

-Cicás epizódot. Cicusokat mutatnak be. Az egyiknek annyi szőre volt!-mesélte lelkesen, majd mindketten elaludtunk. Arról az idegenről álmodtam. Hetek óta végre egy kellemes éjszakám volt.

5. fejezet

Sziasztok! Ha tetszik a blog, akkor kérlek írd meg az ismerőseidnek, mert nincs elég látogató, és ha nem lesz, akkor szerintem abba hagyom. Egyébként a következő részben lesz már One Direction.  Kellemes olvasást! Puszi!

"Van hogy néha fáj
És van hogy néha már 
nem bírod tovább.
De mindig van tovább!"

-Bella, kelj már fel! Hallod, ébredj fel! Elkésünk te szerencsétlen! Bells!
-Jeremy, a fenébe is hagyjál már aludni! Mi a francnak kell, szombat reggel 6-kor felkelni?
-De csak te nem készültél még el! A többiek már készenlétben állnak!
-Várj, várj, várj! Mire kell készülni?
-Hát a repülőgépre!

***

-Oh, te jó ég! Teljesen elfelejtettem! Miért nem szóltál előbb?- kérdeztem kétségbeesetten.

-Akkora volt a káosz, hogy rólad teljesen elfeledkeztünk-válaszolt

-Kedves.

Gyorsan felkaptam magamra egy fehér, elöl, a mellnél gombos pólót, és térd fölöttig érő farmernadrágot, és egy szandált.

- Bella, egyél valamit!- szólt rám apa.

-Majd a reptéren most sietnünk kell!-kapkodtam. Gyorsan pakoltam mindenfélét a táskába. Mi  kellhet még? Naptej, személyi.. füles, mp3 lejátszó, napszemüveg..még mit felejthettem el? 

-Bella, ha valami hiányzik majd ott megvesszük, de nem tötyöréssz már ennyit! Elkésünk!

- Nyugi, Adam megvagyok. Indulhatunk.-nyugtattam le.

Hirtelen megcsörrent a vezetékes telefon.

-Majd én felveszem!-kiabáltam.

-Halló! Samantha vagyok.-Jé! Samantha néni! de rég hallottam felőle. Anya egyik régi barátbője. Kiskoromban sokat jött át hozzánk és mindig játszott velem.

-Szia Samantha! Bella vagyok!-szóltam vissza

-Helló Bella. Igazából anyádat keresem. Kínába vagyok és itt hódit valamilyen különleges sütemény és gondoltam anyád süthetne hasonló a cukrászdájában. A vevők megbolondulnának érte.Tudnád adni?

-Sajnálom. Nem tudom adni.-kicsit haboztam aztán újra megszólaltam- halott.-mondtam, aztán lecsaptam a kagylót. Magam is meglepődtem milyen higgadtan mondtam ki. Halott. Elgondolkoztam a szó jelentésén. Olyan idegennek tűnik. Vagy csak én vagyok dilis. 

***

-Sziasztok, gyerekek! Majd skypolunk! Jó utat!-kiabálta utánunk apa

-Szia! -kiabáltuk kórusban.

A repülőgép nagyon nagy volt, mi az ablakban kaptunk helyet. Az ablak mellett ült Becky, mellette én, tőlem jobbra Adam, mellette Jeremy foglalt helyet. Egyébként végűl apa úgy döntött, nem kell szakember Beckynek, mert azt mondták, simán elmehet nélkülük, egy hónapot kíbír gyakorlás nélkül. Lassan elszenderültem Adam vállán, Becky meg az enyémen, így csak a fiúk maradtak ébren.  Félúton járhattunk, amikor felébredtem. A fiúk észre se vettek (nagyon elmerültek valamilyen témában) amíg meg nem szólaltam.

-Sziasztok!- mondtam nagyon álmosan. A hatás kedvéért még ásítottam is egyet.

-Jóreggelt csipkerózsika!- köszönt Jeremy.

-Nemár Jer, nem lehetnél legalább egy pillanatra normális?-kérdeztem

-Bells! A normális tök uncsi!

-Oké, értem. Egyébként miért bámulod, szinte pislogás nélkül a telefonodat?- kérdeztem, mert mióta felébredtem, azóta a fekete BlackBarry-ét bámulja. Adam meg azóta röhög.

-Jessica hívását várom! Tudod, ő az a pompomlány!-mondta, mire én is nevetgélni kezdtem.

-Srácok mi ennyire vicces?!-bosszankodott, majd megnézte magát a telefon képernyőjében, hogy megbizonyosodjon róla, nem a külsejével van baj.

-Haver..nem akarok csalódást okozni, de Jessica nem fog visszahívni.-mondta Adam, még mindig röhögve.

-De hát... miért nem?-kérdezte Jer, tényleg csalódottan.

-Először is: a repülőn nem lehet telefonálni.-jelentette ki Adam, mire Jeremy még csalódottabb lett- másodszor: Jessica az én csajom.

Erre én is felkaptam a fejem.

- Jessica barátnőd? Hiszen te 1. vagy ő pedig végzős! Ez lehetetlen!-csodálkoztam.

- Nem nekem!-jelentette ki büszkén.- Megsajnált, meg úgyis az volt a baja, hogy a suliban a jóképű fiúk közül még csak engem nem csókolt meg...kellemeset a hasznossal!

- Nem vagy semmi! Várjunk csak! Ha Jessica már minden jóképű fiúval csókolózott a suliban, az azt jelenti...-lassan, felhúzott szemöldökkel  néztem Jeremyre, akinek a tekintetéből csak egyet tudtam kivenni.- Miért nem mondtad, hogy csókolóztál Jessicával?-vontam kérdőre.

-Mer te nem igazán bírod Jess-t , meg úgy az összes popomlányt- magyarázta ki magát.

-Oké-mondtam

-Jeremy, egyébként te még nem csináltál olyat, hogy a suliban az összes szép lányt megcsókoltad?- kérdeztem Adam.

-Adam, ha ez így lenne, a nővéred nem lenne még csók-mentes.-röhögtek.

-Nem kell hangoztatni az amúgy is tragikus párkapcsolati állapotomat.

-Neharagudj hercegnő!- nézett rám Jeremy bociszemekkel. 

-Rendben, nem haragszom!

***

Hamarosan megpillantottuk Los Angelest. Mindhárman az ablakon próbáltunk kinézni, aminek az lett a vége, hogy Becky felébredt.

-Helló, hugi! Nézd, megérkeztünk! Gyönyörű!

-Azta! Deszép!-helyeselt.

***

Leszállás után, miután összeszedtük a csomagjainkat, elindultunk a kijárat felé, ahol már 1 taxi várt ránk és elindultunk a hotel felé.

Ha tetszett írd meg chaten vagy kommentben!

Köszönöm, hogy elolvastad!

xoxo

4. fejezet

Sziasztok. Nagyon köszönöm, hogy ennyien olvassátok a blogomat! Igazából a történethez nem lenne  semmi hozzáfűznivalóm. Kellemes olvasást!

Durcásan mentem fel a szobámba, törökülésben leültem az ágyamra, kezemet az ölembe raktam, mogorva arcot akartam vágni, hogy amikor apa feljön, bocsánatot kérjen, ahogy szokott, amikor megbántott. De nem jött fel. Fél óráig bírtam egyhelyben ülni, de meguntam, úgyhogy gondoltam átnézek a hugomhoz.
Bekopogtam a szobájába, majd menyitottam miután beengedett. Leültem az ágya melletti székre. A szoba el volt sötétítve, a függönyön keresztül jött be némi fény. Becky éppen valamilyen zenecsatornát nézett, ahol 5 fiú, egy piros emeletes buszon valamilyen egy dologról énekelnek. Becky kikapcsolta a tévét.
-Jól vagy?- kérdezte.
Én erre nem túl sokatmondóan megrántottam a vállam olyan "elvagyok" stílusban. Megfogta az ágyán lévő kezemet, mire halványan elmosolyodtam és megszorítottam a kezét, Erre rátette a másik kezét a kézfogásunkra.
-Annyira szeretlek téged-mondtam, mire egy könycsepp úszott le az arcomon.
-Én is nagyon szeretlek-mondta Becky.
Beültem melléje az ágyba és szorosan magamhoz öleltem.
-Mi ugye örökre együtt leszünk?- kérdezte.
-igen...örökre.- válaszoltam- Sose fogom hagyni hogy bármi bajod essen.
Lassan mindkettőnket elnyomott az álom.

***

Másnap reggel idegesen készülődtem. Az 1. tanítási nap...már az egészet elképzeltem: a tanárok kivételeznek, a diákok vagy sajnálnak vagy cikiznek.

Szó nélkül reggeliztünk majd apa elvitt minket az iskolába.

-Sok sikert, gyerekek!- kiabált utánunk.

-Oké, szia apa!- szóltunk utána kórusba. Megfogtuk egymás kezét Beckyvel. Mi mindig így jöttünk iskolába. Most odanyújtottam a kezemet Adamhez, aki (őszinte csodálkozásomra) megfogta a kezemet. Ez a gimi London egyik legjobb gimnáziuma. Az kapu elég széles volt ahhoz, hogy mindhárman beférjünk rajta. Adam hamar elvált tőlünk, a szekrényéhez sietett. Szorosan megöleltük egymást az elválás előtt. Beckyt elkísértem a szekrényéhez, majd adtam neki egy puszit és a saját szekrényemhez siettem. A szekrényem pont   a  pompomlányok vezetőjének, Queen-nek a szekrénye mellett van. Minden reggel az pasijával, az egyik focissal csókolózik, így elég nehéz kinyitnom a szekrényem ajtaját. Kivételesen észrevettek és kicsit elhúzodtak, úgyhogy sikeresen ki tudtam venni a spanyolfelszerelésem, mire Queen odajött hozzám.

-Jajj, drágám, hallottam mi történt? Mond, jól vagy?-mondta, miközben megölelt. A pasija pár méterről figyelt minket.

-Megvagyok, kösz.-válaszoltam. Nyilván csak azért törődött velem mert azt hiszi, hogy ez vonzóbbá teszi őt. Hát, sikerült elérnie

-Jó, de ha bármire szükséged van, egy kis lelkizésre, vagy pár divat-tippre rám mindig számíthatsz!- mondta, eléggé lelkesen.

-Oké, kösz.-válaszoltam egy cseppnyi lelkesedés nélkül, majd intettem, mire ő visszaszaladt a pasijához.

Sietnem kellet, ha nem akartam elkésni. Pár másodperccel a becsengő előtt értem be spanyolra, majd beültem a leghátsó sorba, Jeremy mellé. 

-Jól vagy?- komolyan miért kérdezi tőlem ezt mindenki? 

-Nem.- Jeremyhez őszinte lehettem. Ő nem kérdezősködött, ha látta hogy nincs kedvem beszélni. Csak ekkor vettem észre hogy mindenki engem bámul. Pár másodperc múlva betoppan a tanár.

Mr. Smith odajött hozzám és részvétet nyilvánított. És ez egész nap így ment."Sajnálom", "Részvétem", Jól vagy?" egész nap ezeket a szavakat zúdították rám az emberek, így még inkább elviselhetetlenebb lett a helyzet. Szerencsére délután már nem volt tanítás, csak kórusra kellett mennem. Mr. Sommers a tanárunk a kedvenc tanárom az egész iskolában. A klub vezetése mellett még irodalmat tanít és hamarosan lesz az esküvője az iskolai védőnővel.  Amikor beléptem a nagyterembe a többiek már ott voltak. Nem voltunk sokan, csupán 10-en, és mind a lúzerekhez tartoztunk. Persze van az iskolában több jó hangú gyerek is de mind féltik a hírnevüket, ami egy gimnáziumban elengedhetetlen. A kórusosokat mindig megdobálják, leöntik, vagy bedobják a kukába. Nekem csak azért nem volt részem ilyesmiben, mert Jeremy mindig megvédett. Mr.Sommers tudta, hogy nem kérdezzen tőlem olyanokat, hogy jól vagyok-e, mert ő tudta a választ. Egyszerűen megölelt. És én csak egy ölelésre vártam. 

-Szeretnél egy szólót?-kérdezte

-Aha-válaszoltam kissé unott hangon.

-És mit szeretnél énekelni?

-Pink Floyd-tól a "goodby blue sky"-t.

-Megértem.

Igen, tényleg ez volt a hangulatomhoz illő dalt. Minden érzésemet beleadtam, hogy tisztán énekeljek. Úgy éreztem sikerült. És a végén mintha egy kicsit megkönnyebbültem volna.Mintha jobban éreztem volna magam .

Remélem tetszett!

xoxo

3. fejezet

Most egy kicsit hosszabb rész hoztam, ha tetszik, kérlek írd meg! köszönöm!

-Hazudik!- kiabáltam már sírástól csukló hangon.
Éreztem ahogy a könnyek egyre úsznak le az arcomon. Úgy érzem, hogy akár a végtelenségig is tudnék sírni. Hogy már sose lesz az életemben semmi jó, semmi öröm. Semmi.  Semmi nem lesz olyan mint régen. Így ment egy ideig..én azt kiabáltam, hogy hazugság meg annak szinonímáit az ápolónő pedig próbált lenyugtatni. Ekkor valaki berontott az ajtón, semmilyen kopogás nélkül. Adam sebes léptekkel jött felém, szeme sírástól vörös és duzzadt, én gyorsan kikeltem az ágyból és a nyakába borultam. Mindketten zokogtunk. Kis idő múlva, apu és Becky is bejöttek. Mindkettejük szemén látni, hogy sírtak, de amikor ránk néztek újra neki kezdtek. Mind egybeölelkezve sírtunk, mintha sose fogyhatnánk ki a könnyekből...Legelőször apa hagyta abba.
Gyerekek...most mi lesz velünk?- Senki nem felelt. Aztán újra nekikezdett és folytattuk amíg jól esett.

***

5 nap telt el... a közeli supermarketből valószinűleg már az összes zsebkendő elfogyott. Csak most kezdem igazán felfogni, hogy mi is történt. Azóta volt nálunk a rendőrség, főleg engem kérdeztek ki. Megkértek, hogy próbáljak egy fantomképet rajzolni. Meglepő módon a rajzhoz sincs tehetségem, így a rajzolást rájuk bíztam, én inkább próbáltam leírni. Aztmondták, hogy meg fogják találni a gyilkost és egy olyan helyre viszik ahol nem tud másnak ártani. Jeremy minden nap meglátogatott, együtt sírtunk. Ma reggel végre fel tudtam kelni...merhogy eddig egy éjszakán se bírtam rendesen aludni. Gondoltam gyakorlok egy kicsit éneket hátha attól jobban leszek. A karaoke programban vélenszerűre állítottam a dalokat. Pont anya kedvenc dalát adta ki. Próbáltam nem foglalkozni ezzel a ténnyel és beindítottam a lejátszót. Nem volt vidám dal, de szomórú se, de tele volt érzelemmel. Anya is imádott énekelni. Imádtunk duettezni. Ajj, hogy utálom ezt a múlt időt! Megnyomtam a lejátszógombot. Nem tudtam tisztán énekelni, mert közben a sírás folytogatott. A dal felénél járhattam amikor már nem bírtam tovább a földön és zokogtam, olyan hangosan és erőteljesen ahogy bírtam. Ez a napokban ebben a házban már rutinná vált. A zajra, Jeremy és Adam berontottak a szobába. Jeremy megfogott és magához húzott, próbált lenyugtatni. 

- Bella! Nyugodj meg!- próbálkozott Adam

- Nem tudok, nem tudok....nem tudok- már inkább sírtam mint beszéltem.- Ne. Nagyon fáj. Nagyon fáj. Csak múljon már el.Csinálj valamit, hogy elmúljon, csinálj valamit, kérlek!- a hangom kétségbeesett és fájdalmas volt. Pont, mint a lelkiállapotom.

***

- Gyerekek! Ebéd van!- kiabált fel apa az emeletre. 

Eddigre már megnyugodtam. Becky szobájában ültünk mindannyian. Nem szóltunk, csak ültünk magunk elé meredve. Kellemes volt. Az ebég gondolom, rendelt kínai lehetett, mint eddig szinte minden nap. Ma vasárnap van. Eddig hétvéngenként mindig anyu főzött. Jeremy kivételével, a keddi eset óta nem mentünk iskolába.  De holnap már megyünk, de szerencsére az évben ez lesz az utolsó hét és aztán végigszenvedhetek egy egész nyarat.

Az eddigiektől szokatlanul ma pizza lett rendelve. Épp egy sonkás-kukoricásat kezdtem volna enni amikor apu megszólalt:

- Gyerekek döntést hoztam. Becky kivételével mind elmentek 1 hónapra egy nyaralásra, valami jó helyre, innen jó messze,

-Még mit nem!-szóltam közbe-egy család vagyun és most össze kell tartanunk és Becky nélkül nem megyek sehová!

- Becky még kicsi meg amúgy is nem való neki egy ilyen út! Meg neki kell felügyelő meg szakemberek akik foglalkoznak vele.

-Akkor viszünk egy szakembert is!-kezdtem tényleg nagyon hangosan beszélni. Apa megengedhette magának, hogy felvegyen egyet egy egész útra. Meg hát ő jár jól ha valami tényleg klassz helyre visszük és még fizetünk is neki.

- Félreérted, szívem! Én nem jövök!

-Tessék? Hogyhogy nem?! Hiszen szükségünk van egymásra!

-Nem, nekem egy kis egyedüllétre van szükségem. De majd skypeolunk és tartjuk a kapcsolatot! És erről én döntök! Elmentek, Becky is meg egy ápolója és punktum!- kezdett ő is kicsit ideges lenni.

- De...

-Nem, Izabella, nincs de! Elmentek Los Angelesbe, és vita lezárva.

Los Angeles...marha jó. Igazából alapjában véve jól hangzik egy hónapos nyaralás, egy tök jó helyen, de nem most, nem ebben a helyzetben. Nem nekem.

Kövi rész hamarosan!

xoxo

2. fejezet

Sziasztok! Ez a rész most nagyon rövid lett, de hamarosan hozom a következőt! Ha tetszik kérlek írjatok véleményt!

Lassan kinyitottam a szemem. Egy kórház egyik termében lehettem, legalábbis ezt tudtam levonni, az egyszerű, fehér egyenruhámból, a mindenféle gépekből és az egyszerű, szétnyithatós ágyból. Már nyagyon régóta nem voltam kórházba, legutóljára 5 éve, amikor a dédimhez jöttünk látogatóba, de én még sose voltm igazán beteg és a lábamat is csak egyszer törtem el. Meg a kezemet is. De ez van, ha az ember reménytelenül ügyetlen. De vajon hogyan kerültem ide? A gondolatmenetemet megzavarta, egy egyenruhás nő, aki, gondolom az ápolónő lehetett.
- Mi...mi történt? -kérdeztem eléggé erőtlen hangon
- Emlékszik a tegnap estére? - kérdezi. Furcsa, hogy magázott, de figyelmen kívül hagytam.
- Kérdésre nem illik kérdéssel felelni - mondtam, de megbántam, mivel igen szúrósan kezdett rámnézni- Nem- feleltem halkan.
- Tegnap este egy igen veszélyes bűnöző garázdálkodott, amikor édesanyja értejött. Rémlik valami? - kérdezte. Egyszerre minden beugrott és valami szörnyű érzés kezdett uralkodni felettem, de még mindig nem akartam elhinni
- Mi történt? - kérdeztem több hangsújjal, mint az előbb- És konkrétan! Mi van az anyámmal? Hol van?
- Az édesanyja.. ő...halott.

1. fejezet

Nem gondoltam arra, milyen lesz elveszíteni valakit. De megtörténik. Gombóc van a torkomban, úgy érzem a lábam a földbe gyökerezik, a testem ég, de közben ráz a hideg. Az utca túloldalán ott volt az édesanyám. Még egy pillanatra rám néz, aztán összeesik.
Nem futottam oda hozzá. Csak álltam ott kővé dermedve. Onnan egyre távolodott egy alak. A gyilkos. A járókelők a telefonjukért kapkodnak,mindenki a mentőt tárcsázza.
Ezer gondolat száguld végig az agyamon, mégse tudok gondolkodni. "Ez csak egy rossz álom" "Ez nem történhet meg" "Most mihez fogok kezdeni" "Te jó ég!"
"Ezt nem fogom bírni elviselni!" "Ez az én hibám." Igen ez az én hibám. Értem kellett idejönnie, ide London egyik legveszélyesebb zugába, csak mert nem éreztem jól
magam azon bulizni, ahova Jeremy hívott. Sose voltam az a bulizós fajta.  Felhívtam, hogy a sötétben ijesztő buszozni, ezért jöjjön értem. Azt mondta idejön. Bár ne tette volna! Akkor ez most nem történne meg.
A megbeszélt hely felé gyalogoltam, miközben a rádiót hallgattam a telefonomról.Az esti híradó végén, jött egy friss hír. A hír sokkolt. A találkozóhelyünk utcájában, garázdálkodok egy nagyon veszélyes börtönszökevény. Hirtelen megálltam. Úgy éreztem lesápadok. Nem tudtam, hogy az ellenkező irányba fussak, megmenekülve, vagy menjek-e egyenesen oda. Az anyámhoz. Végül a második fázist választottam. Olyan gyorsan futottam ahogy bírtam, ügyelve arra, hogy ne essek el a saját lábamban.
Már szinte az egészen hosszú utca végén jártam, éreztem, hogy testem izzadságtól nedves és erősen lihegek a futástól. Már a kereszteződésnél voltam és akkor hallottam...
hallottam a sikolyt, aztán a durranást. Ez az érzés rosszabb mint bármi más. Olyan, mint ha ezer késsel szurkálnának. Körübelül 10 másodperce állok kővédermedve,
nem csináltok semmit. Hirtelen feleszmélek és szálsebesen futok a futok oda hozzá. Gyorsan letérdelek mellé, az ölemben fogom és a sírástól elcsukoltan azt mondogatom, hogy minden
rendben lesz, hamarosan jól leszel, fel fogsz ébredni! Még soha sem sírtam ennyire. Szirénákat hallok. Odanézek, de a könnyektől csak villógó fényeket tudtam kivenni.
- Minden rendbe lesz! Ők majd rendbe hoznak!- mondom neki.

PROLÓGUS

A nevem Izabella Taylor, de mindenki csak Bellának hív, esetleg Bells-nek. Teljesen átlagosnak mondanám magam, egy átlagos gimibe járok, nincs három szemem, barna, mell fölöttig érő hajam van, átlagos családi házban élek. Persze egy kicsit mindenki eltér a teljesen átlagostól, van aki kicsiben, vannak akik nagyban. Nekem az egyetlen különlegességem a családom. Pontosabban egy személy:
a 13 éves kishugum, Becky. Szegény, kissé fogyatékosan jött világra és egy kicsit nehezen beszél. Szemüveges és szőke, bubifrizurája van. Nem tartják intézetben, de heti háromszor, szoktak hozzá bejárni szakemberek. A rendellenessége ellenére mi mind nagyon szeretjük őt. Van még egy öcsém, Adam. Ő 15 éves, most éli a lázadókorszakát. Hazajön, bezárkózik a szobájába és max hangerőn üvölteti a rockot, én meg meg verem az ajtaját, és kiabálom, hogy halkítsa már le azt a rohadt zenét. Megszokottam semmit se érek el vele. Anyu és Apu nagyon jól kijönnek egymással, sose veszekednek. Apu bestseller író, amiből jól kijövök, mert az aláírásait osztogatom a suliban és ha szépen megkérnek hazaviszem a könyvüket dedikálni, aztán visszaviszem.
Anyukám nagyon tehetséges cukrász. A belvárosban van egy igen népszerű cukrászdája, teli finomságokkal. Sokszor próbált már megtanítani sütni, főzni, de rajtam ebben senki nem segíthez. Próbálkozásaim
miatt már többször kijöttek a tűzoltók, úgyhogy megmaradtam azon a szinten hogy müzlit sikeren fel tudom önteni tejjel és finom kávét főzök a kávégép segítségével.
Háziállatunk nincsen, mert Beckynek nincs rá szüksége, Adamet nem érdekelné. Én mindig is szerettem volna, de egyszer próbaként kaptam egy aranyhalat, de pár nap alatt meghalt.
Azóta nem bíznak rám ilyesmit. Az iskolában 5-ös tanuló vagyok és a sulikórus tagja vagyok, így hát az überlúzerségtől, csak a szüleim állása és a Jeremy mentett meg. Jeremy a legjobb barátom, és a suliban ő az "übermenő", szinte az összes csaj rá bukik Jeremynek nincsenek testvérei, a szülei elváltak, apjával, Mason-nel és apukája nagyon csinos és kedves barátnőjével, akit Victoriának hívnak. Victoria és Mason a munkájuk miatt gyakran vannak távol, így Jeremy mindig visz haza egy csajt unaloműzésre.
Visszatérve rám, az egyetlen amiben tényleg tehetségesnek vélem magam, azaz éneklés. Ezért is járok a sulikórusba.  Az éneklés mindig lenyugtat. Otthon sokat szoktam énekelni, amiért meg én megyek az öcsém agyára. Az öltözködési szokásaimat sokan bénának és ízléstelennek tartják , pedig én csak önmagam vagyok és nem azt húzom fel, amit éppen a divatújságban láttam. Én kimondottam szerencsésnek érzem magam. Van szerető családom, legjobb barátom, mi kell még ?! De félek, hogy egyszer minden tönkremehet. Hiszen az emberekkel annyi rossz történik...
miért épp én lennék kivétel?